Make your own free website on Tripod.com

MAGYARTANÁROM
ÉS OSZTÁLYFŐNÖKÖM


Éva néni

Bächer Iván cikke (NSZ, 1998.december 24.)

[PREV]

Tanítványa voltam én is, bár a gimnáziumban nem ő tanított, Éva nénivel az általa szerkesztett iskolai újság tartott össze minket, meg vagy tízszer táboroztam vele, helyettesített is néhányszor, majd felvételi előtt pár órányit fölkészített, aztán állandó vendége lettem huszonöt éven át.

Egyszer elmesélte szisztematikusan is életét, bele is applikáltam azt könyvbe, ma már bánom, hogy így jártam el, nem kell applikálni, nem kell a dolgokat összezagyválni, úgy kell megírni mindent, ahogy volt, és ahogy van – erre is ő tanított meg.

Például az ő elcsent alakját főzési szenvedéllyel ruháztam föl.

Pedig Éva nénire éppen az volt a jellemző, hogy mélyen nem érdekelte az ilyesmi. Kamrájában egy hatalmas ruhásszekrény állt telisteli lommal, de főként újságok, folyóiratok, kéziratok, papírok és könyvek kötegeivel.

Kerek konyhaasztala mellé ember leülni nem bírhatott – magasan álltak azon is stószolva az irodalom és a tanítás évtizedek alatt gyűlő rekvizitumai. Éva néni tűzhelyén egy kitudjahányszor használt olajban ázott valami barnás húsdarab, a frizsiderben apró vajasdobozokban lapultak mindenféle kiporciózott maradékok – Éva néni speciál a gasztronómiára nem sokat adott.

Pedig nem volt valami könyvmoly, életidegen filosz, amúgy nagyon is szerette az életet, a fiúkat, mikor annak volt ideje, a sportot, a társaságot, politikát, játékot, gyerekzsivajt, a vodkát, majd a vörösbort a végén.

És persze az irodalmat is.

Pontosabban azt ő nem szerette, az ő volt maga.

Az irodalom számára nem műveltség, nem tananyag, hanem maga volt az élet. Persze élt is Éva néni, nem is keveset, de az ő életét átszőtte az irodalom egészen.

– Inger – motyogta halálos ágyán, amikor letörölték egy vizes ronggyal az arcát. – Angyal – mondta románul, és akkor már csak románul beszélt, az ifjúság nyelvén.

Mert a boldog többnyelvűeknek mindig van egy nyelvük az ifjúságra.

Az övé a román volt. Teleki Éva – akit Szilágyi Péternének hívott később a hivatalosság – Temesvárott született, a négynyelvű híd-városban, a Monarchia széthullásának napjaiban.

Bár egyetemre Pestre járt, és majd egy évet eltölthetett Párizsban is a háború előtt, tanítani a színromán Naszód színromán gimnáziumában kezdett színromán gyerekeket román irodalomra románul.

Aztán került férj, jöttek gyerekek, akikkel lehetett aztán menekülni a háborúba borult Erdélyen át, lehetett átvészelni az ostromot Budán, aztán jöttek sorban az élet szokott stációi, szülők halála, válás, munkahelyek váltakozásai, és jött aztán fölfoghatatlan tragédia is, lányát egy őrült ölte meg, s hogy kibírta ezt is valahogy, az csak azért volt, hogy Éva néni tanított, tanított, tanított, több mint fél évszázadon át, a budapesti Szilágyi gimnáziumban, Apáczaiban, Vörösmartyban és az utolsó húsz évben otthon.

Amire nem gondolt eleinte, igaz tanítás lett ez is, az otthoni, sikerekkel, történetekkel, maradandó tanítványokkal.

Igaz tanár volt, tanítványok vették körül mindhalálig tehát: tanítványok voltak a barátai és barátnői, tanítványok bridzspartnerei, tanítványokkal járt nyaralni, tanítvány vitte ki Amerikába, tanítványok intézték hivatalos ügyeit, tanítványok voltak orvosai, tanítvány temette.

De nem a tanítványainak életét élte, hanem a magáét. Bár az utolsó évtizedekben egyedül élt, volt két igaz fia, unokái és dédunokája, voltak, ha fogytak is nagyon a végén, de voltak, igaz barátai, barátnői, Éva nénit nem kellett sajnálni, szánni, ezért is lehetett szeretni jól.

Utolsó tanterme az ötvenöt négyzetméteres Logodi utcai lakás egyetlen szobája volt.

Becsöngetett az ember, már a lépcsőházból látta, hogy az ablakban lebben a függöny, lesi, ki jön, aztán az ajtót kinyitja előre, puszi, puszi, a jövevény jobbra fordult és belépett.Szemben a hálóba vezető függöny, jobbra a buja vároldalra nyíló ablak, két oldalán az egyik sarokban a tévé, a másikban egy sarokvitrin, benne a néhány megmaradt szép családi porcelán.
Balra, a szoba nagyobb részében három öblös, kényelmes nagyfotel és egy dívány vesz körül egy üvegasztalt.

Az üvegasztalon csak alátétre lehet tenni a poharat.

És ezt az egészet körbevették a könyvek.

Szépen, gondosan az ő helye mögött elébb a kézikönyvek, aztán alfabétában, ami kell, ami nélkül nem lehet tanítani, dolgozni, élni. A fontosak, a fontosak közül is a legfontosabbak egy-egy könyve borítójával kifelé fordítva. Irodalmi arcképcsarnok is volt a könyvtár. Ady, Babits, József Attila, Kosztolányi szeme vigyázta a fotelben ülőt, s persze az oly kedves erdélyiek, ma is bennem van, ahogy Éva néni zsolozsmázva fújja arcomba Dsida sorait:

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát,
ki lemosdotta rég a földi vágy sarát
s félig már fent lebeg a tiszta éteren, ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel...

Éva néni valamennyi könyvnek vakon tudta jó helyét, ha kellett, csak szólt, hogy a jobb oldali legfelső polcról kell a kilencedik kötet.

Nem könyvtár volt ez a szoba, hanem könyvöl – aki benne ült, az könyvek által volt átölelve.

Éva nénibe az irodalom, a magyar irodalom beléivódott, szervezetének természetes része volt, akár az agya, a szíve, a bőre, a vére.

Még politizálni sem politizált irodalom nélkül.

– Ha hazamegyek, írok egy levelet a miniszterelnöknek – mondta a kórházban volt tanítványának, Robinak. – Egyetlenegy mondat lesz a levélben. Az a mondat úgy kezdődik: Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...

A teljes élet, a család, a tanítványok, és az irodalom adhatott erőt a végére is.

– Érdekes, hogy nem félek a haláltól – mondta pár hete. – A belosztályon mindennap meghalt valaki a szobában. Olyankor mindig kitessékelték a többieket. Mondtam, hogy én nem megyek. És ott maradtam és remekül aludtam, miközben mellettem haltak. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Ebben nem értek egyet Babitscsal. Semmi jaj, meg kell halni, semmi jaj, nem, egyszerűen csak meg kell halni.

– Ne sírjatok – mondta az utolsó előtti napon, és szája még utoljára a jellegzetes ferde mosolyra mozdult.

Ez a mosoly marad meg bennünk, tanítványaiban, ez a mosoly, amellyel ül a nagyfotelben, az állólámpa alatt, a könyvek ölén és tanít.

Magyart.

Bächer Iván cikke (NSZ, 1998.december 24.)


Az Apáczai gimiben négy évig Éva néni volt az osztályfőnököm és magyartanárom.

[PREV] CONTENTS - TARTALOM