![[PREV]](../gif/navbprev.gif){kind=small}
Tanítványa voltam én is, bár a gimnáziumban nem ő tanított, Éva nénivel az általa
szerkesztett iskolai újság tartott össze minket, meg vagy tízszer táboroztam vele,
helyettesített is néhányszor, majd felvételi előtt pár órányit fölkészített, aztán állandó
vendége lettem huszonöt éven át.
Egyszer elmesélte szisztematikusan is életét, bele is applikáltam azt könyvbe, ma már
bánom, hogy így jártam el, nem kell applikálni, nem kell a dolgokat összezagyválni, úgy
kell megírni mindent, ahogy volt, és ahogy van – erre is ő tanított meg.
Például az ő elcsent alakját főzési szenvedéllyel ruháztam föl.
Pedig Éva nénire éppen az volt a jellemző, hogy mélyen nem érdekelte az ilyesmi.
Kamrájában egy hatalmas ruhásszekrény állt telisteli lommal, de főként újságok,
folyóiratok, kéziratok, papírok és könyvek kötegeivel.
Kerek konyhaasztala mellé ember leülni nem bírhatott – magasan álltak azon is stószolva
az irodalom és a tanítás évtizedek alatt gyűlő rekvizitumai. Éva néni tűzhelyén egy
kitudjahányszor használt olajban ázott valami barnás húsdarab, a frizsiderben apró
vajasdobozokban lapultak mindenféle kiporciózott maradékok – Éva néni speciál a
gasztronómiára nem sokat adott.
Pedig nem volt valami könyvmoly, életidegen filosz, amúgy nagyon is szerette az életet, a
fiúkat, mikor annak volt ideje, a sportot, a társaságot, politikát, játékot, gyerekzsivajt, a
vodkát, majd a vörösbort a végén.
És persze az irodalmat is.
Pontosabban azt ő nem szerette, az ő volt maga.
Az irodalom számára nem műveltség, nem tananyag, hanem maga volt az élet. Persze élt is
Éva néni, nem is keveset, de az ő életét átszőtte az irodalom egészen.
– Inger – motyogta halálos ágyán, amikor letörölték egy vizes ronggyal az arcát. – Angyal
– mondta románul, és akkor már csak románul beszélt, az ifjúság nyelvén.
Mert a boldog többnyelvűeknek mindig van egy nyelvük az ifjúságra.
Az övé a román volt. Teleki Éva – akit Szilágyi Péternének hívott később a hivatalosság –
Temesvárott született, a négynyelvű híd-városban, a Monarchia széthullásának napjaiban.
Bár egyetemre Pestre járt, és majd egy évet eltölthetett Párizsban is a háború előtt, tanítani
a színromán Naszód színromán gimnáziumában kezdett színromán gyerekeket román
irodalomra románul.
Aztán került férj, jöttek gyerekek, akikkel lehetett aztán menekülni a háborúba borult
Erdélyen át, lehetett átvészelni az ostromot Budán, aztán jöttek sorban az élet szokott
stációi, szülők halála, válás, munkahelyek váltakozásai, és jött aztán fölfoghatatlan tragédia
is, lányát egy őrült ölte meg, s hogy kibírta ezt is valahogy, az csak azért volt, hogy Éva
néni tanított, tanított, tanított, több mint fél évszázadon át, a budapesti Szilágyi
gimnáziumban, Apáczaiban, Vörösmartyban és az utolsó húsz évben otthon.
Amire nem gondolt eleinte, igaz tanítás lett ez is, az otthoni, sikerekkel, történetekkel,
maradandó tanítványokkal.
Igaz tanár volt, tanítványok vették körül mindhalálig tehát: tanítványok voltak a barátai és
barátnői, tanítványok bridzspartnerei, tanítványokkal járt nyaralni, tanítvány vitte ki
Amerikába, tanítványok intézték hivatalos ügyeit, tanítványok voltak orvosai, tanítvány
temette.
De nem a tanítványainak életét élte, hanem a magáét. Bár az utolsó évtizedekben egyedül
élt, volt két igaz fia, unokái és dédunokája, voltak, ha fogytak is nagyon a végén, de
voltak, igaz barátai, barátnői, Éva nénit nem kellett sajnálni, szánni, ezért is lehetett szeretni
jól.
Utolsó tanterme az ötvenöt négyzetméteres Logodi utcai lakás egyetlen szobája volt.
Becsöngetett az ember, már a lépcsőházból látta, hogy az ablakban lebben a függöny, lesi,
ki jön, aztán az ajtót kinyitja előre, puszi, puszi, a jövevény jobbra fordult és
belépett.Szemben a hálóba vezető függöny, jobbra a buja vároldalra nyíló ablak, két
oldalán az egyik sarokban a tévé, a másikban egy sarokvitrin, benne a néhány megmaradt
szép családi porcelán.
Balra, a szoba nagyobb részében három öblös, kényelmes nagyfotel és egy dívány vesz
körül egy üvegasztalt.
Az üvegasztalon csak alátétre lehet tenni a poharat.
És ezt az egészet körbevették a könyvek.
Szépen, gondosan az ő helye mögött elébb a kézikönyvek, aztán alfabétában, ami kell, ami nélkül nem lehet tanítani, dolgozni, élni. A fontosak, a fontosak közül is a legfontosabbak egy-egy könyve borítójával kifelé fordítva. Irodalmi arcképcsarnok is volt a könyvtár. Ady, Babits, József Attila, Kosztolányi szeme vigyázta a fotelben ülőt, s persze az oly kedves erdélyiek, ma is bennem van, ahogy Éva néni zsolozsmázva fújja arcomba Dsida sorait:
Éva néni valamennyi könyvnek vakon tudta jó helyét, ha kellett, csak szólt, hogy a jobb
oldali legfelső polcról kell a kilencedik kötet.
Nem könyvtár volt ez a szoba, hanem könyvöl – aki benne ült, az könyvek által volt
átölelve.
Éva nénibe az irodalom, a magyar irodalom beléivódott, szervezetének természetes része
volt, akár az agya, a szíve, a bőre, a vére.
Még politizálni sem politizált irodalom nélkül.
– Ha hazamegyek, írok egy levelet a miniszterelnöknek – mondta a kórházban volt
tanítványának, Robinak. – Egyetlenegy mondat lesz a levélben. Az a mondat úgy
kezdődik: Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...
A teljes élet, a család, a tanítványok, és az irodalom adhatott erőt a végére is.
– Érdekes, hogy nem félek a haláltól – mondta pár hete. – A belosztályon mindennap
meghalt valaki a szobában. Olyankor mindig kitessékelték a többieket. Mondtam, hogy én
nem megyek. És ott maradtam és remekül aludtam, miközben mellettem haltak. Ha meg
kell halni, akkor meg kell halni. Ebben nem értek egyet Babitscsal. Semmi jaj, meg kell
halni, semmi jaj, nem, egyszerűen csak meg kell halni.
– Ne sírjatok – mondta az utolsó előtti napon, és szája még utoljára a jellegzetes ferde
mosolyra mozdult.
Ez a mosoly marad meg bennünk, tanítványaiban, ez a mosoly, amellyel ül a nagyfotelben,
az állólámpa alatt, a könyvek ölén és tanít.
Magyart.
